Amikor kinyitottam a kaput, nem hittem a szememnek.
Lenéztem a lábamra, de nem Dorothy piros cipellőiben voltam. Az utcai kék sneakerem volt rajtam,
amit kissé megviselt, hogy a nagy izgalomban elfelejtettem lecserélni a gondosan bekészített
túracipőmre.
De hát így megy ez, ha az ember 3 év után végre kimenőt kap.
Hajnalban kel, hogy időben érkezzen az Nagy-Eged hegy lábához, ahonnan végre a saját tempójában
kaptathat fel a csúcsra, közben csendben korholva magát, hogy miért ruhaszárítónak használja
megint hónapok óta az ellipszis trénert.
Aztán még zárás előtt beül a Házisárkányba és jókat kuncog, hogyha könyvtárat és utcát nem is,
éttermet már neveztek el róla.
Mint egy kisgyerek a legjobb falatot, úgy tologatja a nap legjobban várt pillanatát.
Előtte beül a Marjánba egy békadesszertre. Ez egri látogatáskor kihagyhatatlan. Ahogy a Bolykiék is,
akik minden bor kibontásakor bizonyítják, hogy képesek bepalackozni egy egész cirkuszt.
Aztán eljön a pillanat. Az ember lendületet vesz. Irány a hegy!
A decens sorokban elégedetten rügyező szőlők a Kőporosban. Mikor elfogy a futómű alól az aszfalt, a
lélekből is elkezd fogyni a súly. Emelkedem.
Mikor a Waze jelzi, hogy az úti cél a bal oldalon található, megpillantom a kíváncsi házigazdákat is.
Borzas alpakka frizurák alól, hatalmas, meleg barna szemek néznek, s a kapunyitás után a kisbárány is
előkerül, hogy egy vidám beeeeeevel közölje, tényleg megérkeztem.
Ekkor látom csak meg a kapu mögött kanyargó ösvényt, ami az alpakka szomszédok tágas kifutójánál
indul, s virágzó gyümölcsfák között kacskaringózva fut az esti lakunk felé.
Meséket írok, de a fa pallós úton sétálva úgy érzem, most a mese ír engem.
A nap már készülődik a lefekvéshez, így a ház és a kilátás a legromantikusabb megvilágításban
fürdőzve mutatkozik be. Ha képen látnám, gondolatban gratulálnék a szálláshely marketingeseinek.
De a valóságon se szűrő se Photoshop nincs.
Egy karácsonyváró kisgyerek izgalmával ütöm be a kódot a bejárati ajtóba s fedezem fel a kisházat.
Eddig csak képeken láttam ilyet, egy barátom rajongva imádja a tiny houseokat, s mi tagadás én is
bőkezűen nyomkodtam a szívecskéket a fotóira.
Most viszont benne vagyok a képben és úgy dobog a szívem, mint valamikor régen, amikor először
voltam biztos benne, hogy szerelmes vagyok.
Van néhány szerencsés, aki már átélte, milyen az, ha valaki pont ugyanolyan a valóságban, mint a
képben. S a hetekig, hónapokig tartó üzengetésben megismert ember tényleg figyelmes, elbűvölő,
szórakoztató és már az első randin érzed, megvan a kémia.
Az utazás az egyik szenvedélyem, így bevallom, válogatós vagyok. Itt viszont minden stimmel. Minden
van. Ízléssel válogatva, bőkezűen és szeretettel feltöltve. Érzem, hogy vártak, s tényleg örülnek, hogy
megérkeztünk.
Mert nem egyedül jöttem.
Ez egy kis romantikus légyott. Valami, amiről hiszem, hogy receptre kéne felírni és ki is váltani
minden szülőnek. Két nap, egy otthonos fészekben, ahol mindent azért hoztak létre, hogy
visszatalálhassatok egymáshoz, önmagatokhoz, a hétköznapi rohanásban valahol elvesztett
boldogságérzethez.
Kiülni a teraszra és bámulni, ahogy a nap vörösre festi a Mátra hegyvonulatait.
A jakuzziban ellazulva találgatni, vajon hol a vár, melyik a bazilika, a minaret. Eltűnődni, vajon milyen
lenne itt újraolvasni az Egri Csillagokat, ha nem egy éjszakát, hanem egy hetet vagy akár egy
örökkévalóságot tölthetnénk itt Stanglival, a szomszéd macskával, aki olyan otthonossággal telepszik
a lábadhoz, mintha régen ismerne.
Egy kis hozott könnyű vacsorához egy Marshall hangfalból szól a jazz, amivel a hangtechnikában
utazó mérnök férjed is tökéletesen elégedett. Végre!
Ha a szemed jóllakott a távolsággal, s kiélvezted a pezsgőfürdő és a kényelmes zuhanykabin
nyújtotta felfrissülést, irány az ágy!
Még sosem aludtam olyan ágyban, ahonnan 180 fokos panoráma nyílik az alattam alvó városra. Ha a
férjem nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy próbáljuk ki a high tech filmezős setupot, én biztos, hogy
még órákig bámultam volna Eger fényeit.
A gombnyomásra gördülő mozivászon és a rá varázsolt film végül magával ragadott, ahogy utána az
éjszaka is, aminek végén aludtam, mint egy baba. Bár minden szálláshelyen ekkora figyelmet
fordítanának arra, hogy milyen matraccal és ágyneművel ágyaznak! Szívem szerint begyűrtem volna
az egészet a csomagtartóba. De akkor hova vágynék vissza azóta is? Mint Anne Shirely a Zöld
Oromba, ahol minden olyan varázslatos, mintha egy író fantáziájában született volna.
